Találkozásom az első otthoni szondatáplált beteggel (Zoli bácsi története)

Munkahelyemről hazatérve gyermekeim jelezték, hogy kerestek telefonon, mert – van egy betegem!!! 

 

Nagyon izgatott voltam, és részletes tervet próbáltam kidolgozni, hogy miként fogom gondozni, segíteni a bácsit. A probléma csak az volt, hogy a városban működő otthonápoló szolgálat a nemén és azon a tényen kívül, hogy szondatáplálásra szorul, semmit sem tudott róla. Természetesen voltak elképzeléseim, melyek szerint súlyosan leromlott, alig létező emberke lehet. Ezzel szemben jó általános állapotban lévő, önellátó, magabiztos bácsival találkoztunk, aki, köszönte szépen, de nem kért segítséget. Beszélgetésünk során azonban úgy éreztem, hogy valami hatalmas indulat rejtőzik a bácsiban, amit minden erejével igyekszik megfékezni, s talán itt kell a segítség számára. Igyekeztem úgy terelni a beszélgetést, hogy megtudjam, mi is valójában az oka a feszültségének. Az életükről mesélve rádöbbentem, hogy fiatal korában úgy vélte, hogy ő a mintaképe az igazi “férfiembernek”. Egészséges, jól megtermett, masszív, erős fizikumú férfi volt, még idősödő korában is. Élete során egyetlen napot volt táppénzen. Ezért lenézte azokat, akik betegesek voltak, vagy esetleg “vékonydongájúak”. Úgy vélte, nem életrevalóak ezek az emberek.

A betegség azonban őt is megtámadta. Agyi embóliát kapott, és teljesen lebénult. Erős szervezetének és az orvosi kezeléseknek köszönhetően meggyógyult. Egyetlen problémája maradt: nem tudott nyelni. Így viszont nem tudta eltitkolni betegségét, amit nagyon szégyellt a falubeliek előtt, s ráadásul eléggé feltűnő eszközt, nazogasztrikus szondát kellett viselnie. Ezzel nem tudott az emberek közé menni anélkül, hogy fény derülne meggyengült egészségére. Ebben az esetben tehát nem a táplálással adódó teendők jelentették a problémát, hanem a bácsi betegségbelátását kellett irányítani: elfogadtatni vele azt a tényt, hogy ő sem áll a természet felett. Ráadásul magamat is el kellett fogadtatnom vele ahhoz, hogy tudjak neki segíteni. Hosszadalmasan beszélgettünk, bevonva a feleséget, aki szintén nem tudott mit kezdeni férje állapotával.

Ennek a napnak az lett az eredménye, hogy feleségével együtt meg tudtuk győzni arról, hogy felépülését nagymértékben fogja segíteni a szondatápszer fogyasztása. Amennyiben visszanyeri azt a néhány kilót, amit fogyott, ereje, s talán lassan nyelési reflexe is visszatérhet, s megszabadulhat a szondától.

Második látogatásom során eleinte lekezelően beszélt velem, de később, megfeledkezve magáról, társalogni kezdtünk. Dicsérte a tápszert, hogy teltség érzése van a fogyasztása után, s nem is éhezik meg olyan hamar, mint mikor a felesége passzírozgatta az ételt. Ekkor már úgy tapasztaltam, hogy gyógyulása érdekében hajlandó lesz együttműködni velem. Következő nap telefonon beszélgettünk a feleséggel – ugyanis valami probléma támadt a tápszer beszerzésével –, amikor a háttérből hallottam a bácsi kiabálását:

– Ilonka, küldje már azt a tápszert, mert már csak egy van, és maga sem akarhatja, hogy éhen haljak! Jöjjön már minél hamarabb, segítsen rajtam!

Ekkor már tudtam, hogy Zoli bácsiban feloldódott minden ellenállás, amit a kiszolgáltatottsága okozott, s ezután közösen tervezgethetjük gyógyulásának folyamatát…

Szabóné Fabó Ilona, otthonápoló