Megtalálni a lélekhez vezető utat (Imre, 46 éves)

Történetem egy 46 éves, bizalmatlan, zárkózott típusú ember esetét idézi fel. Néhány évvel korábban, kisgyermekük elvesztése után úgy érezte, a sors kegyetlen volt vele, és erősen inni kezdett. Munkahelyén kötekedővé, öntörvényűvé vált. Többször keveredett konfliktusba feletteseivel, munkatársaival. Felesége mindenben az ellenkezője: halk szavú, szerény, kedves, alázatos – úgynevezett “jótét lélek”. Mindenért önmagát vádolta. Férje betegségét is saját hibáinak büntetéseként élte meg.

Imre az első pillanattól kezdve elutasító volt velem szemben. Gyakorlatilag elfogadta az ápolást, a tápszert, de úgy vélte, minden felesleges: rajta nem lehet segíteni, s ezért nem kell bohóckodni vele. Valahányszor meglátogattam őket, tüntetően elvonult szobájába, nem óhajtott beszélgetni velem. Utálta az egész világot, s benne engem is.

Felesége rendszeresen beszámolt állapotáról; így tudtam meg, hogy a helyi kórházba került. Elhatároztam, hogy bemegyek hozzá. Egy fecskendőt vittem magammal, melyet felesége kért, ezzel indokolva látogatásom lényegét. Egyedül találtam egy kétágyas szobában. Kissé izgatott voltam: vajon hogyan fog reagálni, ha meglát? Titkolta meglepődését, de láttam a tekintetében a csodálkozást. Úgy tett, mintha teljesen lekötné az, amit tesz. Sután éreztem magam, s nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést. Tudtam, állapotáról nem szabad érdeklődnöm, hisz “felesleges”, megharagudna miatta. Nem segített a beszélgetés indításában, kifejezéstelen arccal tevékenykedett. Nyilvánvaló, hogy rosszabbodott, mióta találkoztunk. Ezért a fecskendőbe kapaszkodtam. Felajánlottam részére, de abban a percben észrevettem, hogy már szereztek többet is. Még mielőtt végképp kétségbe eshettem volna, halványan elmosolyodott, s így szólt:

– Hagyja itt nyugodtan, mert nagyon hamar tönkremegy. Minden darabra szükség van. Ingyen kapni meg nem lehet, csak azt a másik fajtát, ami üvegből van, nehéz kezelni, és könnyen törik, s megtartani is erő kell. Ismerem jól, mert az állatgyógyászatban is azt használtuk.

Ettől a pillanattól kezdve csak mesélt, mesélt magáról. Néha feltettem egy-egy kérdést, mellyel a folytatásra késztettem. Azért voltam a legboldogabb, hogy néha elégedett mosoly jelent meg az arcán.

Egész addig fel sem tűnt, hogy milyen hosszasan beszélt, míg a vizit meg nem kezdődött. Elbúcsúztam tőle, s megígértem, hogy két nap múlva, amikor hazamegy, meglátogatom. Amint az ajtóból visszapillantottam, láthattam csillogó szemét s az átélt élményektől sugárzó arcát.

Leírhatatlan az az érzés, hogy egy elkeseredett, depresszióba forduló betegnek önfeledt, érzelmektől fűtött, kellemes perceket szerezhettem – hiszen erről szól a munkánk, ez is céljaink közé tartozik.

Szabóné Fabó Ilona, otthonápoló