Hideg téli este (Károly története)

Hideg téli este, ropog a hó a talpam alatt. Lelkesen hurcolom a hatalmas táskám, hisz az első betegem vár. Felesége a kapuban fogad; mosolyog, de a szeme szomorú. A szobába kísér; férje ágyban fekszik, szinte csontsovány. Beszélgetünk, teljes a bizalom irántam – nagyon jólesik, bátorít. A dokumentációval gyorsan végzünk, oldódik a feszültségem.

 

Tanácsot adok az otthoni ápoláshoz és a gyomorszonda gondozásához.

Időnként viccelődünk a nyomorúságos helyzeten, de látom az akarást, a szerető gondoskodást, a gyógyulni vágyást. Búcsúzóul egy merész mondat csúszik ki a számon: – “Károly, olyan, mint egy jól fejlett kaktusz!” – s megérintem betegem arcát. Érzem, hogy elpirulok – micsoda szemtelenség tőlem!

Két nap múlva ismét találkoztunk. Károly mosolyog – SZŐRTELEN! Klári, a feleség szerint ez az elejtett mondat segítette ki emberét az apátiából. “Idejött egy fruska, és ilyet mond egy beteg embernek!” – dohogott Károly, és minden erejét összeszedve megborotválkozott.

Barátságunk ekkor pecsételődött meg, hisz az elkövetkezendő nyolc hónap élmény volt közöttük Az orrszondát a hasába ültetett csőre (PEG-re) cseréltük; megerősödött, sétált.

Meleg kora tavaszi reggelen csörgött a telefonom: – A borsót milyen mélyre vessem? – a vonal végén Károly, kezében kapával, nevetős a hangja.

Annyi emlék fűződik hozzá, az első előadásom elkészítésére! Ő buzdított, “belőle” készült, róla szólt. S miközben tudtam, hogy erős fájdalmai vannak, kihúzta magát, és fotóztuk egymást, hogy hiteles legyen az anyag. A fényes napsütés beáradt az ablakon – olyan végtelennek tűnt minden… Húsvétra egy órát kaptam tőlük. “Ha már nem leszek, jussak eszébe, hogy minden másodperccel meghosszabbította az életem.” – mondta. Sírtunk. Aztán elment…