06 40 223 223

Anna néni

Haldokló beteghez hívtak. A családdal való beszélgetés során kiderült, hogy a néni, aki 97 éves volt, két hete nem eszik, és folyadékot is csak minimálisat fogyasztott.

 

Az is kiderült, hogy idős korán kívül más komoly betegségben nem szenvedett, de a családnak így is terhére volt. A rokonságnak nagyobb csábítást jelentett a több tízmilliót érő kastélyház öröklésének lehetősége, mint egy elméjében megzavarodott öregasszony ápolása. A néni nem tudott ugyan beszélni, de agresszív megmutatkozásai miatt éreztem, hogy ő még nem készült fel az elmúlásra: még itt akar maradni a földön, saját házában és ágyában.

Háziorvosával egyeztetve úgy döntöttünk: a nénit inkább táplálni fogom, mint a kezét fogjam tétlenül haláltusájában. A család nem hitt a táplálás lényegében, ezért azt gondolták, így is az övék a ház, mert a néninek “nincs sok hátra”.

Meggyőződésüket az első napi táplálás még nem rendítette meg. Az unoka kifejezetten kínzásnak tekintette a nasogastricus szonda levezetését, mondván “miért nem hagyom csendben meghalni?”. Másnap reggel a néni érdeklődéssel figyelte az érkezésemet, de a családot elutasította, átnézett rajtuk. A második nap délutánján már beszélgettünk; bár eleinte elég bizalmatlan volt, később feloldódott, elfogadta és megértette munkámat, igyekezett együttműködni velem. A család kissé nehézkesen fogadta a néni “feltisztulását”, hiszen addigra már ügyvédnél is jártak az örökség rendezése miatt. Várható jussukat minél előbb szerették volna megkapni, így nem tudtam az egész családdal elfogadtatni azt, hogy az időskor nem betegség, de mégis rendkívüli odafigyelést, és kiemelt szeretetet igénylő boldog feladat legyen a számukra.

A nénit azóta is látogatom, ha időm engedi, bár ez nem szolgál a teljes család megelégedésére. Csak mi ketten tudjuk Anna nénivel, hogy milyen nagy dolgot vittünk véghez: ő azzal, hogy nem akart meghalni, és küzdeni tudott érte; én azzal, hogy nem akartam, hogy meghaljon, és segítettem őt szándékában. Mindig szelíd mosolyra késztet az emberi gyarlóság, mert tudom, hogy egyszer majd ez a család is rájön, milyen könnyű elmenni, és milyen nehéz időnként itt maradni és vállalni öregségünket, betegségeinket – azt, hogy másokra legyünk utalva.

Hajba Tímea, otthonápoló